Hűűűűű!
Röviden és tömören ennyire küldtem most magam padlóra. De lehet, hogy mégjobban. De sebaj! Csak lesz valahogy. Elvégre olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy. Itt ülök, és révedve nézem a monitor kedves fehér villódzását. Most mi van? Ezt kérdezem magamtól. Elvileg semmi, de akkor meg miért?
Más.
Ma láttam a szőke hercegnőt. Aranyos, csak szótlan. De a keresztanyja azt mondta, hogy ez normális. Azt persze nem, hogy én is… Jellemző. Kellemesen elbeszélgettünk ma (is). Elég siralmas a helyzet nem?
Megint más.
Mostanság rákaptam a blogokra. Tőlünk nagyon balra (persze csak térképen) azt jósolják, hogy a választásokat a blogok fogják befolyásolni. Pffff. A főcsendőr mire gondol? Egy majomfej-utód gondolatai valószínűleg nem befolyásolják az embereket. Ellenben az enyémek. Muhaha.
A gödör alján, pedig megült a bűz. Ha Árpi egy kicsit továbbmegy, akkor most nem irogatnék semmi ilyesmit. Valószínű. Akkor rózsaszín felhőbe öltözve ugrálnék kis piruetteket közbeszúrva virágárustól, virágárusig. Csak azért, hogy kb. 1 év – na jó legyen 2 – múlva rájöjjek, hogy überelbasztam. Na már ki is írom. Vannak, akiknek semmi sem elég jó. Hát asszem én is ilyen vagyok.
A kedv megragadásában külön szerepe van a tök nekró hatású Life Eternal-nak. Ez mindig üde színfoltja a napomnak, és mosolyt csal pirospozsgás orcámra.
Ma is remekül zárult a napom – délben.
Betipeg, és megkérdezi, h mikor fial a disznó. Honnan tudnám? Abban a különleges és lehetetlen helyzetben, ha kicsit jobban érdekelne a sorsa, mint egy pyarr sephiáé, akkor se hinném, hogy elmesélném. Csak, hogy megvédjem… Ami a legszebb, hogy ezt én mondom. Az inhumán bagoly.
Mindentől jobbra meg ott lebeg Birkenau rémképe. És nem tanulunk belőle. Kicsit helyezkedünk, kicsit elvtelenkedünk, persze feláldozva az eszmét, csak, hogy beszéljenek rólunk. Hova tűnt a 30-as évek zabolátlansága? 21. század, 21. századi puha emberek. Bezzeg a vezér, ő hajthatatlan volt. Közel 2 millió verőlegénnyel. Persze úgy könnyű. A mieink nagy nehezen összeszedtek 56 darabot. Keresem a szavakat. Asszem rátaláltam. Idióták. Azt miért felejtik el mindig, hogy anyjuk, ha nem is lámpaernyő, de mosócseléd (gyk: rabszolga) lett volna? Erre vergődünk?
Mindegy.
Én maradok a saját és rendkívül unalmas problémakörömnél. Remélem egyszer tényleg bebassza az ajtót a huzat. Az meg, hogy kit amputál, nem érdekel. Ha engem, akkor legelább nem rohad tovább, ha nem, akkor az talán mégjobb. De legalább lenne bennem bosszúvágy. De nincs.
Talán, mert nem vagyok csárlszbronzon.
Sajnos…
